Sötétebb mint a sír

Az angyalokkal társalkodó Blankets után most lendüljünk át a másik végletbe, és kóstoljunk bele Blanquet perverz lényektől hemzsegő, vértől iszamos, súlyosan nyomott világába – ahogy azt a tavaly megjelent La Vénéneuse aux deux éperons kimerítően (és nagyon szórakoztatóan) példázza.

Blanquet nevét a sokszerzőjű, sokszintű Donjon-széria ismertette meg velem. (Ez a méltán világhírű sorozat pár éve nálunk is elindult A torony címmel, de már az első kötet után behalt – felteszem, nem annyira a csapnivaló fordítás, mint inkább a közönség előítéletei miatt.) A Blanquet által jegyzett kötet fenyegetően groteszk hangulatba oltotta az erőszakos mozzanatokban addig sem szűkölködő, de mindig vicces cartoon-fantasy-t. Az ormótlanná, palacsintatészta-állagúvá tett szereplők és helyszínek valami egészen sajátos, undorító légkört árasztottak.

Ez az ormótlanság, míves otrombaság az 1973-ban született Stéphane Blanquet védjegye. Ezzel lett nemcsak Európában, de Észak-Amerikában is a kortárs alternatív képregény és grafika egyik nagyágyúja. Könyvei itt is, ott is megjelennek, rajzait fontos kiadványok közlik rendszeresen (Inrockuptibles, Libération, Blab!, stb.), mások könyveinek illusztrátoraként is keresett. Rajzfilmes tevékenysége is figyelemreméltó. Hogy milyen szinten elismert figura, jelzi, hogy a bécsi MuseumsQuartier kapuján belépve rögtön az ő freskójával szembesül a látogató. (Képzeljünk el hasonlóan nonkonform dekorációt Budapest valamelyik kulturális-turisztikai gócpontjában – ugye, hogy nem megy?)

Blanquet művei ugyanazt a lelki mélyréteget szólítják meg bennünk, mint gyerekkorunkban a Grimm-mesék, mielőtt Hollywood lebutította volna érzékenységünket különféle nejlonzombikkal. Blanquet világában újra teljes gőzzel, kéjesen iszonyodhatunk, mert bármilyen borzalom megeshet, nincs biztonsági játék, cukormáz, közerkölcs. Nagy, bumfordi rémalakok aprítanak emberi testrészeket szuroksötét erdők mélyén, leírhatatlanul rusnya kalyibákban, hogy aztán ők is a trancsírozóbárd alatt végezzék. Leírhatatlanul romlott gyerekek torolják meg sátáni kegyetlenséggel a rajtuk esett gyalázatos sérelmeket. Mindenki ámokfutó vagy minimum csendesőrült, az utakat kiontott belek, vér- és spermafoltok szegélyezik. A gutaütéses fák között Hyeronimus Bosch és E.T.A. Hoffmann szelleme kísért.

De bármilyen elrajzolt is legyen ez a világ, mégsem valószerűtlen. Ismerős, örökké késő-alkonyi fényben fürdő perem-tájék ez, amit a tévéhíradók is előszeretettel mutogatnak. Ahol tinédzser lányok taxisofőröket vernek agyon kétliteres kólával, és tisztes családapák saját fogvatartott gyerekeiket erőszakolgatják a pincében. (Ezen a vidéken játszódnának a túlajnározott Tim Burton filmjei is, elvileg, ha az illető nem csak mórikálna az iszonyat képi közhelyeivel, hullákkal, csontvázakkal...) A degenerált, hülye arcokban benne van Blanquet komplett véleménye az emberállatról. Ám akkor válik igazán ijesztővé a kép, amikor lekapcsolja a közvilágítást és csak kontúrokat mutat nekünk – hogy saját tudatalattink végezze el a piszkos munkát.

Ezt tette előbb a La nouvelle aux pis című könyvében, majd később a Vénéneuse-ben. (Kisorsolunk egy lábaitól megfosztott házipókot azok közt, akik hitelt érdemlően lefordítják nekünk a két címet.) A Nouvelle árvaházban smasszerkedő szőrös apácát, kasztrálást, nyüves kutyatetemben rejtegetett csecsemőt és mások bőrébe szó szerint belebújó embereket vonultatott fel. A 2007-ben megjelent, 400 oldalas Vénéneuse középpontjában egy imádkozó sáska lelki tulajdonságaival bíró, sokoldalúan perverz, manipulatív bakfislány áll. Ehhez jön még egy gyilkos matróna, aki szerelmes az említett bakfisba, és két minden megaláztatást elviselni hajlandó kiskamasz, akik nemkülönben. Van még továbbá erdei embervadászat (élesben) és maszk-fetisizmus, extrém állatkínzás és kiskorúak közti szex, halálra éheztetés, kígyóverem, betörés, lemészárolt házaspár és disznókkal feletetett kisgyerek.

Blanquet enyhén szólva nem könnyíti meg az olvasó dolgát. Nem elég, hogy mindezt Lotte Reiniger modorában, árnyképekbe fogalmazva tárja elénk, egyetlen magyarázó szó nélkül (ami mellesleg nem kis teljesítmény), de a történet időrendjéből csapdákkal teli labirintust sző. Igencsak figyelnünk kell a jelentéktelennek tűnő részletekre, ha tudni akarjuk, mi mivel és hogyan függ össze. Hogy tovább nehezítse a dolgot, Blanquet zseniálisan cinikus húzásokat is bevet. Az egyik az, hogy a fekete alapszínű oldalaknak nem adott számozást. Ezzel elérte, hogy úgy érezzük, mintha a szereplőkhöz hasonlóan mi is elveszve, támpont nélkül rohannánk egy veszélyekkel teli, sötét erdőben. Néha pedig „filmszerű” közelképben mutat egy-egy kulcsfontosságú motívumot – ami ebben az árnyék-világban annyit tesz, hogy az olvasó kap egy fekete-fehér képrejtvényt, és vergődhet a bizonytalanságban, míg rá nem jön, mit jelentett a látszólag absztrakt forma. A legszebb pedig az, hogy a labirintus kijárata visszavisz a labirintusba: amikor végére érünk a könyvnek, kénytelenek vagyunk újrakezdeni – és észrevenni, hogy a könyv eleje valójában a végének a folytatása. De minél több összefüggésre nyílik rá a szemünk, annál inkább kerülget a gyanú, hogy kijárat nincs. A Gonoszra, bármennyi ismeretet halmozzunk fel róla, nincs magyarázat.

(Image excerpts: La Vénéneuse aux deux éperons © Stéphane Blanquet/Cornélius 2006;
MuseumsQuartier Wien photos © Fele se Firka)