2008. december 12., péntek

Hagymáz-Fantomas

Carlos Nine neve ugyanolyan jól cseng Európában, mint Dél- és Észak-Amerikában. Szuperlatívuszokat tartalmazó mondatokban szokott elhangzani ("niné"), gyakran rangos grafikai díjakkal összefüggésben. Nine Argentinában született 1944-ben, és már befutott képzőművészként, negyvennégy évesen kezdett el képregénnyel foglalkozni. Első albumai a kilencvenes évek elején jelentek meg. Le canard qui aimait les poules (A kacsa, aki szerette a tyúkokat) című könyve Angoulême-ben, a legfontosabb európai képregényfesztiválon elnyerte a legjobb külföldi szerző díját. Ugyanitt egész grafikai életművéért is jutalmazták. Mellesleg őt is a Donjon ismertette meg velem, akárcsak Blanquet-t – hálám határtalan.

Nine művei egyrészt besorolhatatlanok, másrészt géppuskagolyó-záporként áradnak belőlük a művészettörténeti vonatkozások: Toulouse-Lautrec és Salvador Dali, impresszionisták és Goya, szecesszió és barokk, Viktória-korabeli gúnyrajzok és pop-pszichedélia. Ez utóbbi jelenléte különösen erős: mintha minden kép egy lázálom vagy elfaragott trip dokumentációja lenne – késői, kifinomult szintézise a Woodstock utáni évek drog-comix-ainak (Zap, Bijou, Arcade, Insect Fear, stb.). Képtelen arányokba ránduló anatómiák, rejtélyes, burjánzó tárgyak, olvadt kontúrok.

A megbomló valóság képei Nine-nél ugyanakkor valami jellegzetesen dél-amerikai létérzést is hordoznak – nevezzük nevén: paranoiát –, hasonlót ahhoz, amit a kontinens mágikus-fantasztikus íróinál (Márquez, Borges, Cortázar) vagy a képregényes-filmes Alejandro Jodorowsky-nál is tapasztalhatunk. De míg Jodorowsky képregényeiben az eszement fantasztikum elsődleges forrása a történet, Nine ugyanezt a minőséget pusztán a formavilágával, a grafikai hatások révén képes elérni.


Jó példa erre Fantagas című, 1995-ben megjelent (és nemrég újra kiadott) könyve, amely a fentebb említett stílusjegyek mindegyikét tartalmazza. Nyomozós-állatszereplős noir, meszkalin-látomásba oltva. A Fantagas fantázianevű gyilkosra hajtó, nem kicsit Poirot-karikatúrának ható Pernot felügyelő története – amiben fontos szerepet játszik egy fehér húsú, akrobatikus macskanő is – mindenekelőtt a bravúros környezetfestéstől válik érdekessé. Az álomszerű kulisszák álom-logikát kezdenek diktálni (eszünkbe juttatva a The Element of Crime című filmet), a látvány lenyomja és kéjesen megerőszakolja a sztorit.

Így aztán a zsaru-kontra-bűnöző párharcon túl kapunk egy XV. Lajos-korabeli macsó karosszéket, amely megrázó élményekben részesíti a gyanútlanul beleülő nőket, egy előkelő dámáról pedig kiderül, hogy valójában egy kakukkosóra lakója. A könyv mindamellett nem szűkölködik az elvárt műfaji elemekben sem. Van feldarabolt hulla, megkettőződött személyiség, autós vágta és nagyvilági estély – a fedetlen női bájakról már nem is szólva. A történetet, ahogy kell, háztetőkön véghezvitt nyaktörő közelharc zárja – ami figyelmesebben megnézve fantáziadús szexnek bizonyul.

A Fantagas második kötete idén jelent meg.
(Vagy hogy neomagyarul mondjam: "az idei év folyamán".)

(Image excerpts: Fantagas
© Carlos Nine/Éditions Delcourt, 1995/2006)