2008. december 12., péntek

Hagymáz-Fantomas

Carlos Nine neve ugyanolyan jól cseng Európában, mint Dél- és Észak-Amerikában. Szuperlatívuszokat tartalmazó mondatokban szokott elhangzani ("niné"), gyakran rangos grafikai díjakkal összefüggésben. Nine Argentinában született 1944-ben, és már befutott képzőművészként, negyvennégy évesen kezdett el képregénnyel foglalkozni. Első albumai a kilencvenes évek elején jelentek meg. Le canard qui aimait les poules (A kacsa, aki szerette a tyúkokat) című könyve Angoulême-ben, a legfontosabb európai képregényfesztiválon elnyerte a legjobb külföldi szerző díját. Ugyanitt egész grafikai életművéért is jutalmazták. Mellesleg őt is a Donjon ismertette meg velem, akárcsak Blanquet-t – hálám határtalan.

Nine művei egyrészt besorolhatatlanok, másrészt géppuskagolyó-záporként áradnak belőlük a művészettörténeti vonatkozások: Toulouse-Lautrec és Salvador Dali, impresszionisták és Goya, szecesszió és barokk, Viktória-korabeli gúnyrajzok és pop-pszichedélia. Ez utóbbi jelenléte különösen erős: mintha minden kép egy lázálom vagy elfaragott trip dokumentációja lenne – késői, kifinomult szintézise a Woodstock utáni évek drog-comix-ainak (Zap, Bijou, Arcade, Insect Fear, stb.). Képtelen arányokba ránduló anatómiák, rejtélyes, burjánzó tárgyak, olvadt kontúrok.

A megbomló valóság képei Nine-nél ugyanakkor valami jellegzetesen dél-amerikai létérzést is hordoznak – nevezzük nevén: paranoiát –, hasonlót ahhoz, amit a kontinens mágikus-fantasztikus íróinál (Márquez, Borges, Cortázar) vagy a képregényes-filmes Alejandro Jodorowsky-nál is tapasztalhatunk. De míg Jodorowsky képregényeiben az eszement fantasztikum elsődleges forrása a történet, Nine ugyanezt a minőséget pusztán a formavilágával, a grafikai hatások révén képes elérni.


Jó példa erre Fantagas című, 1995-ben megjelent (és nemrég újra kiadott) könyve, amely a fentebb említett stílusjegyek mindegyikét tartalmazza. Nyomozós-állatszereplős noir, meszkalin-látomásba oltva. A Fantagas fantázianevű gyilkosra hajtó, nem kicsit Poirot-karikatúrának ható Pernot felügyelő története – amiben fontos szerepet játszik egy fehér húsú, akrobatikus macskanő is – mindenekelőtt a bravúros környezetfestéstől válik érdekessé. Az álomszerű kulisszák álom-logikát kezdenek diktálni (eszünkbe juttatva a The Element of Crime című filmet), a látvány lenyomja és kéjesen megerőszakolja a sztorit.

Így aztán a zsaru-kontra-bűnöző párharcon túl kapunk egy XV. Lajos-korabeli macsó karosszéket, amely megrázó élményekben részesíti a gyanútlanul beleülő nőket, egy előkelő dámáról pedig kiderül, hogy valójában egy kakukkosóra lakója. A könyv mindamellett nem szűkölködik az elvárt műfaji elemekben sem. Van feldarabolt hulla, megkettőződött személyiség, autós vágta és nagyvilági estély – a fedetlen női bájakról már nem is szólva. A történetet, ahogy kell, háztetőkön véghezvitt nyaktörő közelharc zárja – ami figyelmesebben megnézve fantáziadús szexnek bizonyul.

A Fantagas második kötete idén jelent meg.
(Vagy hogy neomagyarul mondjam: "az idei év folyamán".)

(Image excerpts: Fantagas
© Carlos Nine/Éditions Delcourt, 1995/2006)

2008. november 29., szombat

Sötétebb, mint a sír


Az angyalokkal társalkodó Blankets után most lendüljünk át a másik végletbe, és kóstoljunk bele Blanquet perverz lényektől hemzsegő, vértől iszamos, súlyosan nyomott világába – ahogy azt a tavaly megjelent La Vénéneuse aux deux éperons kimerítően (és nagyon szórakoztatóan) példázza.

Blanquet nevét a sokszerzőjű, sokszintű Donjon-széria ismertette meg velem. (Ez a méltán világhírű sorozat pár éve nálunk is elindult A torony címmel, de már az első kötet után behalt – felteszem, nem annyira a csapnivaló fordítás, mint inkább a közönség előítéletei miatt.) A Blanquet által jegyzett kötet fenyegetően groteszk hangulatba oltotta az erőszakos mozzanatokban addig sem szűkölködő, de mindig vicces cartoon-fantasy-t. Az ormótlanná, palacsintatészta-állagúvá tett szereplők és helyszínek valami egészen sajátos, undorító légkört árasztottak.

Ez az ormótlanság, míves otrombaság az 1973-ban született Stéphane Blanquet védjegye. Ezzel lett nemcsak Európában, de Észak-Amerikában is a kortárs alternatív képregény és grafika egyik nagyágyúja. Könyvei itt is, ott is megjelennek, rajzait fontos kiadványok közlik rendszeresen (Inrockuptibles, Libération, Blab!, stb.), mások könyveinek illusztrátoraként is keresett. Rajzfilmes tevékenysége is figyelemreméltó. Hogy milyen szinten elismert figura, jelzi, hogy a bécsi MuseumsQuartier kapuján belépve rögtön az ő freskójával szembesül a látogató. (Képzeljünk el hasonlóan nonkonform dekorációt Budapest valamelyik kulturális-turisztikai gócpontjában – ugye, hogy nem megy?)


Blanquet művei ugyanazt a lelki mélyréteget szólítják meg bennünk, mint gyerekkorunkban a Grimm-mesék, mielőtt Hollywood lebutította volna érzékenységünket különféle nejlonzombikkal. Blanquet világában újra teljes gőzzel, kéjesen iszonyodhatunk, mert bármilyen borzalom megeshet, nincs biztonsági játék, cukormáz, közerkölcs. Nagy, bumfordi rémalakok aprítanak emberi testrészeket szuroksötét erdők mélyén, leírhatatlanul rusnya kalyibákban, hogy aztán ők is a trancsírozóbárd alatt végezzék. Leírhatatlanul romlott gyerekek torolják meg sátáni kegyetlenséggel a rajtuk esett gyalázatos sérelmeket. Mindenki ámokfutó vagy minimum csendesőrült, az utakat kiontott belek, vér- és spermafoltok szegélyezik. A gutaütéses fák között Hyeronimus Bosch és E.T.A. Hoffmann szelleme kísért.

De bármilyen elrajzolt is legyen ez a világ, mégsem valószerűtlen. Ismerős, örökké késő-alkonyi fényben fürdő perem-tájék ez, amit a tévéhíradók is előszeretettel mutogatnak. Ahol tinédzser lányok taxisofőröket vernek agyon kétliteres kólával, és tisztes családapák saját fogvatartott gyerekeiket erőszakolgatják a pincében. (Ezen a vidéken játszódnának a túlajnározott Tim Burton filmjei is, elvileg, ha az illető nem csak mórikálna az iszonyat képi közhelyeivel, hullákkal, csontvázakkal...) A degenerált, hülye arcokban benne van Blanquet komplett véleménye az emberállatról. Ám akkor válik igazán ijesztővé a kép, amikor lekapcsolja a közvilágítást és csak kontúrokat mutat nekünk – hogy saját tudatalattink végezze el a piszkos munkát.


Ezt tette előbb a La nouvelle aux pis című könyvében, majd később a Vénéneuse-ben. (Kisorsolunk egy lábaitól megfosztott házipókot azok közt, akik hitelt érdemlően lefordítják nekünk a két címet.) A Nouvelle árvaházban smasszerkedő szőrös apácát, kasztrálást, nyüves kutyatetemben rejtegetett csecsemőt és mások bőrébe szó szerint belebújó embereket vonultatott fel. A 2007-ben megjelent, 400 oldalas Vénéneuse középpontjában egy imádkozó sáska lelki tulajdonságaival bíró, sokoldalúan perverz, manipulatív bakfislány áll. Ehhez jön még egy gyilkos matróna, aki szerelmes az említett bakfisba, és két minden megaláztatást elviselni hajlandó kiskamasz, akik nemkülönben. Van még továbbá erdei embervadászat (élesben) és maszk-fetisizmus, extrém állatkínzás és kiskorúak közti szex, halálra éheztetés, kígyóverem, betörés, lemészárolt házaspár és disznókkal feletetett kisgyerek.

Blanquet enyhén szólva nem könnyíti meg az olvasó dolgát. Nem elég, hogy mindezt Lotte Reiniger modorában, árnyképekbe fogalmazva tárja elénk, egyetlen magyarázó szó nélkül (ami mellesleg nem kis teljesítmény), de a történet időrendjéből csapdákkal teli labirintust sző. Igencsak figyelnünk kell a jelentéktelennek tűnő részletekre, ha tudni akarjuk, mi mivel és hogyan függ össze. Hogy tovább nehezítse a dolgot, Blanquet zseniálisan cinikus húzásokat is bevet. Az egyik az, hogy a fekete alapszínű oldalaknak nem adott számozást. Ezzel elérte, hogy úgy érezzük, mintha a szereplőkhöz hasonlóan mi is elveszve, támpont nélkül rohannánk egy veszélyekkel teli, sötét erdőben. Néha pedig „filmszerű” közelképben mutat egy-egy kulcsfontosságú motívumot ami ebben az árnyék-világban annyit tesz, hogy az olvasó kap egy fekete-fehér képrejtvényt, és vergődhet a bizonytalanságban, míg rá nem jön, mit jelentett a látszólag absztrakt forma. A legszebb pedig az, hogy a labirintus kijárata visszavisz a labirintusba: amikor végére érünk a könyvnek, kénytelenek vagyunk újrakezdeni – és észrevenni, hogy a könyv eleje valójában a végének a folytatása. De minél több összefüggésre nyílik rá a szemünk, annál inkább kerülget a gyanú, hogy kijárat nincs. A Gonoszra, bármennyi ismeretet halmozzunk fel róla, nincs magyarázat.

(Image excerpts: La Vénéneuse aux deux éperons © Stéphane Blanquet/Cornélius 2006;
MuseumsQuartier Wien photos
© Fele se Firka)

2008. november 18., kedd

Hótakaró


Ha már megemlítettem az első bejegyzésben, essék most bővebben is szó a
Blankets-ről.

Craig Thompson könyve igazi „képes regény” (hangsúly a regényen), a műfaj egyik legszebb közelmúltbeli teljesítménye. Kétségtelenül megérdemli, hogy a szerzői ajánlók élén foglalkozzunk vele: virtuóz grafikája, megejtő személyessége, hipnotikus erővel bíró gondolati és érzelmi töltöttsége, tiszteletet parancsoló terjedelme (közel 600 oldal, konyhai mérlegemen egy kiló húsz deka) és óriási közönségsikere egyaránt megkerülhetetlen alapművé teszik.

A siker a Blankets esetében némileg többet jelent nagy példányszámokban kifejeződő, kielégített piaci igénynél (plusz a három Harvey- és két Eisner-díjnál). Könyvet és szerzőjét valami emelkedett, vallási révülethez hasonló, csendes, áhítatos rajongás övezi, amit az egyszerűség kedvéért nevezzünk szeretetnek. De még mielőtt bárki is elkámpicsorodna, megkockáztatom: Thompsonnak valószínűleg mindennapos próbatételt jelent a kérdés, hogy hogyan hárítsa el magától azon rajongóinak tömegeit – mindkét nembelieket –, akik ágyba szeretnének bújni vele, szigorúan spirituális alapon.

Szerzőnk, amellett hogy jó pasi, annak az embertípusnak az esszenciája, aki minden idejét (a munkára fordítottat is – ami Thompson esetében rengeteg) kreatív önmarcangolással tölti, ezért nem ér rá észrevenni, mennyire felnéznek rá mások. Elég beleolvasni a blogjába, hogy az ember lássa, mennyire nem szállt el a világhírtől. Másrészt ő az az eretnek, aki épp esendősége folytán igazabb tud lenni minden dogmánál. A Blankets az ő nyilvános gyónással felérő visszaemlékezése, középpontban a gyerekkori kiszolgáltatottság éles kontúrú, tárgyilagos rajzával, a tinédzserkor útkeresésének levegőhiányos drámájával, valamint az első szerelem fel- és eltűnésének keserédes, nagykorúsító románcával.

Craig az amerikai közép-nyugat egyik jelentéktelen porfészkében nevelkedett, gumicsizmás tahók és a bibliát betű szerint értelmező szentfazekak közt. (A kelet-európai olvasó nem győz eleget csodálkozni, milyen kicsi a világ.) Utóbbiak közé tartoznak Craig szülei is, akik gyaníthatóan még a többieknél is bigottabbak. A pokollal való ijesztgetés a szülői és tanári gondoskodás szerves része, mert a gyermek üdve mindenekelőtt, de az aggódásból arra már nem futja, hogy észrevegyék, milyen kínok közt telik a kis üdvözült-jelölt élete.

A cingár Craig-et az iskolában naponta elverik és minden elképzelhető módon megalázzák az „erős” nagyfiúk. Isteni vagy másmilyen beavatkozás híján a gyerek az eszképizmus gyermeteg formáival kísérletezik (szökési tervek dédelgetése, alváskultusz), majd kamaszkorára eljut a felismerésig, hogy nincs más dolga a világon, mint minél előbb túllenni rajta. Külön gyötrelem, hogy nem tud védelmet nyújtani nála is éteribb kisöccsének (aki később snájdig neopunk fazonná növi ki magát). A mennyország ígérete tartja benne a lelket, de közben rá kell jönnie, hogy a „vallásos” ifjak sorából is kilóg. Úgy érzi, Isten szemrehányóan néz le minden lépésére.

Gyerekkorának ritka felszabadult pillanatait a rajzolásnak köszönheti – és a kisöcsnek, miután ő is lelkesen becsatlakozik e tevékenységbe. Közösen átrajzolt délutánjaik hallgatólagos szövetséggé avatják kettejük közömbös, kényszerű együttlétét. De ez csak sok év távlatából válik nyilvánvalóvá, Craig életét még jó darabig a magány és a tanácstalanság uralja. A pályaválasztás kényszere (és környezetének egyoldalú ösztönzésmódja) már-már a papnevelde irányába vinné, amikor egy keresztény sítáborban megismerkedik a bájos Rainával, aki szintén outsider, bár nem látszik rajta.

A lánynak elég egy pillantás, hogy bemérje Craig-ben mindazt a jót, amit az magáról feltételezni sem mer. Pár napos együttlétük olyan hatással van a fiúra, mint egy bögre meleg tej a jégmezőn eltévedt árvára. A tábort intenzív, szemérmesen flörtölő levelezés követi, és Craig nemsokára meghívást kap Rainától: látogassa meg pár napra a szomszédos Michigan államban. Ez persze nem olyan egyszerű, ha az ember szülei szó szerint ókori elveket vallanak. De Craig némi ravaszkodás árán végül elindulhat Wisconsin-ból Michigan-be – és többé már semmi nem lesz olyan, mint rég.

A vendégeskedés napjai teszik ki a könyv jelentős részét. Craig-et egy téli tündérmese díszlete meg egy érzelmi-világnézeti kataklizma várja. Ahogy a fagyott hókéreg roppan be a láb alatt, úgy szakad át a fiút elszigetelő láthatatlan burok a lány közelségének hatására. De Craig jelenléte is gyógyír a lánynak széthullóban a családja, helyzete a legkevésbé sem irigylésreméltó.


Raina szülei szintén keresztények, bár Craig felmenőinél idealistább, egyszersmind megtörtebb kivitelben. Megmutatkozik a különbség egyrészt abban, hogy válnak, másrészt hogy Rainának óvodáskora óta van két szellemi fogyatékos mostohatestvére – a szülők örökbefogadással kívánták meghálálni a gondviselésnek saját, egészséges gyerekeiket, családi boldogságukat. Craig látogatása idején a mostohatestvérek papíron már nagykorúak, „apu” és „anyu” pedig már csak cédulák és üzengetés útján érintkezik egymással. Raina felnőtteknek kijáró terheket vállal a család-érzet fenntartása érdekében, bár a helyzet kegyetlen iróniája őt viseli meg leginkább.

A két fiatal fellobbanó szerelmének háttére tehát nem éppen idilli. Craig-nek ellentmondásos dolgokat kell hirtelen megtanulnia: elfogadni saját szexuális késztetéseit (szemben az egyetemes tiltással, amit nevelés címén a fejébe ültettek) és elvonatkoztatni a rajongásától, hogy a felelősségével birkózó embert is látni tudja a lányban. Fel kell fognia, hogy ami történik, kivételesen értékes, de múló pillanat. Ez persze eltart egy darabig, de addig is a pillanat busásan megjutalmazza: miközben odakint nagy pelyhekben hull a hó, Craig Raina ágyában ízelítőt kap a mennyországból. Ugyanaz a Jézus-portré, ami otthon krokodilkönnyeket ejtve, vádlón nézett egy „illetlen” gyerekrajz miatt, most sugárzó arccal gratulál...

Múlik a tél és már semmi sem ugyanaz. Olvad a hótakaró, és a világ – hasonlóan Craig tudatához – új formákat vesz fel. Raina már csak egy hang a telefonban, amely azt mondja: „ne haragudj, másoknak nagyobb szükségük van rám”. Craig a papnevelde helyett a képzőt választja, és pár év múlva megjelenteti Goodbye, Chunky Rice című első könyvét, amit egyesek A kis herceg-hez hasonlítanak. Lényegében a Blankets rejtjelezett, félénkebb előképe, rajzfilmes-állatfigurás köntösben. Rajta van minden valamirevaló képregényes öröklistán.

Thompson csak komplett egységeket ad ki a kezéből, a folytatásosok piacában nem érintett. Manapság Habibi című könyvén dolgozik, valahol az Ezeregyéjszaka határvidékén.

(Image excerpts: Blankets
© 2003 Craig Thompson / Top Shelf Productions )

2008. október 21., kedd

Instant megváltás: McSweeney's 13

Mondhatnám, ezzel kezdődött. De nem lenne teljesen igaz – a beetetésem évtizedekkel korábban megtörtént. Hasonlóan a szovjet blokk sok más gyerekéhez (=ideológiai diétán tartott kis páriájához), én is boldog önkívületben faltam a Pif Gadget néha elém kerülő számait, a franciatudás (és a gadget) hiányától csak kissé zavartatva. Meg kell hagyni, Rahan és hősies társai semmiféle mélyebb hatást nem gyakoroltak rám talán mert kelet-európai állomáshelyemen hőskultuszból többet is kaptam a kelleténél. Lenyűgözött viszont az Arthur le fantome, a Les Rigolus, a Corinne et Jeannot és az M le magicien. Ezek egy komplett párhuzamos valóságba szállítottak, ahol minden a fantázia és a humor létjogosultságáról szólt. Furcsálltam volna, ha akkor valaki közli velem, hogy a Pif a Francia Kommunista Párt érdekeltsége.

És persze, ott volt még a megkerülhetetlen Füles – amihez mellesleg szintén csak alkalmilag jutottam hozzá és benne, Vértes és Kassowitz grafikus urak mellett, a páratlan Zórád Ernő, akinek a munkásságát a mai napig nem győzöm eléggé csodálni. És hiányolni a könyvesboltokból.

De aztán ennyi. Nem mintha ez kevés lenne a boldogsághoz. De minthogy nem volt mivel folytatni, a képregénnyel való kapcsolatomnak ezt az őskorát nem követték újabb korszakok. Egész a közelmúltig úgy tűnt, a műfaj számomra már csak egyfajta nosztalgiát fog jelenteni. Próbálkoztam ezzel-azzal, amivel lehetett, de a régi "delejnek" szikráját sem találtam. Pár mellényúlás után kezdtem azt hinni, illúziót kergetek, nincs élet a Kretén-en túl. A McSweeney's Quarterly Concern #13 pont jókor jött, hogy helyretegye a dolgokat.

Külföldről visszatérő barát hozta, ütősebb ajándékot nemigen kaptam még: maga a régi varázslat, sértetlenül, egy élemedett cinikusra igazítva. Ellentmondásnak hangzik és az is. Mert egyrészt elég rápillantani a borítóra, hogy az ember szívét elementáris öröm járja át. Másrészt az egész 260 oldalas antológiát (ami egyébként a negyedévente megjelenő, mindig más formát öltő McSweeney's folyóirat tematikus száma) a Jimmy Corrigan-nel elhíresült Chris Ware rakta össze, szerkesztői és tervezői minőségben. Márpedig őt pozitív érzelmek erőltetésével nem szokta vádolni senki. És mégis...

Ha említett borítót levesszük és kiteregetjük, két sűrűn megpakolt, aranycirádás újságoldalt kapunk, egy sosemvolt napilap utópisztikus comicstrip-mellékletét. Amiből, hosszas bogarászás során, mindent megtudhatunk a világegyetem dolgairól, különös tekintettel a "kartunista" örök mártíromságára. A McSweeney's 13 tulajdonképpen ez az "újság", a könyv csak ráadás – mindkettő esztétikai csúcsteljesítmény. Ráadás a ráadásra két mini-comicbook, ami egy titkos rekeszből pottyan ki.

Hadd ne soroljam Ware izgalmas dizájneri húzásait. Az eddigiekből is kiderülhetett: egy könyvfetisiszta testet öltött erotikus álmáról van szó. (További vizuális rásegítés itt.) Most inkább a tartalomról pár szót.

Nagyjából mindenki itt van az amerikai független comics házatájáról, és nem csak onnan. Időrend helyett szubjektív svédasztal-logika szerint követi egymást az underground-atyaúristen Robert Crumb és a képregény-ősapa Rodolphe Töpffer, a politikai vénájú Art Spiegelman és a világ tűzfészkeibe személyesen ellátogató Joe Sacco, a kényszeres maszturbáló világnyomoronca Joe Matt és barátja, a konzumkultúra előtti időkbe révedő Seth, az ontológiai horrort Disney-köntösben művelő Jim Woodring, a kertvárosok népét röntgenező Daniel Clowes, a karikaturisztikus hagyományt aljas poénokkal züllesztő Kaz, a nagyvárosi lét trivialitásaiból lírai möbiusokat elővezető Ben Katchor, a Latin-Amerikát és Kaliforniát egymás közt felosztó Hernandez-testvérek, a mutáns tinédzsereket kozmikus sötétbe taszító Charles Burns – és még sorolhatnám. A változó hosszúságú szemelvények közt témába vágó írások is helyet kaptak, így olvashatunk például a legendás Charles Schultz (Peanuts) utánozhatatlan vonalairól, a comic-stripek előnyös élettani hatásáról, egy háromoldalas esszében pedig John Updike (!) vall ifjúkori firkamániájáról és saját, rövidre szabott karikaturista-pályafutásáról.

2008. október 9., csütörtök

BANG!

Pár évvel ezelőtt, már nem igazán tinédzserként, beleszerettem a képregénybe.
Ez, értelmezéstől függően, jelentheti annak bevallását, hogy infantilis agyberendezésű felnőtt vagyok, vagy annak diszkrét állítását, hogy a képregényolvasás nem feltétlenül a rágózás kulturális megfelelője. Mondanom sem kell, én is ez utóbbi olvasatot tartanám kívánatosnak. Következésképp a Fele se Firka is valami hasonlót szeretne közvetíteni az olvasó felé – képregénynek és határterületeinek (cartoon, grafika, film, tipográfia, sőt: zene) olyan megnyilvánulásait érintve, amelyek oszlathatják a lekicsinylő, földhözragadt előfeltevéseket. Legyenek azok akár "táboron" belüliek.

Mert élénkül-élénkülget ugyan a hazai színtér, és egyre többen fújják a "vegyétek-már-komolyan" mantrát, csak közben az uralkodó észjárás – így látom én hervasztóan konvencionális, a párbeszéd a legelcsépeltebb zsánerek körül forog, egy fontos tartomány pedig szinte teljesen kimarad a történetből. Bennfenteskedő közegben is. (Mert sajnos ez is jellemző, hadd ne mondjak példát). Hellyel-közzel pont az sikkad el, ami miatt a képregény többnek tekinthető vásári szórakoztatásnál, eldobható tömegcikknél.

Nem igazán könnyű az említett tartományt behatárolni, mert – szemben a szuperhősös és egyéb kommersszel – épp a címkéktől / kliséktől való irtózás a lényege. Azokra a formailag és tartalmilag újat, izgalmasat, személyeset nyújtó munkákra gondolok, amelyek az utóbbi években a képregényt világszerte bevitték a hagyományos könyvesboltokba – impozáns "graphic roman"-ek és elképesztő indie antológiák formájában (pl. Blankets, Kramer's Ergot). Világszerte, de persze nem nálunk.

Ezt a látványosan fősodor-ellenes jelenséget, amely messze elkerül mindent, ami a Marvel és DC szerelőüzemekkel kapcsolatos, talán "új underground comics"- nak lehetne nevezni. Már amennyiben leszámítjuk azt az apróságot, hogy a dolog ezúttal nem "föld alatt" fut, sőt – esetenként százezres példányszámokkal – mainstream-ebb már
nem is nagyon lehetne.
A dolog lényegéhez tartozik, hogy ez a személyességre kihegyezett újhullám újfajta érdeklődést generált a comic strip hőskora iránt is. A húszas-harmincas évek napilap-klasszikusai, hasonlóan a legújabb szerzői munkákhoz, a ma uralkodó kommersz alapképlet (erőszak + szexuális rögeszmék + sematikus formavilág) üdítő ellenszereként hatnak. Így olyan sorozatok, mint a Krazy Kat vagy a Gasoline Alley parádés kritikai összkiadások formájában térhettek vissza a köztudatba. Jegyzetekkel, háttértanulmányokkal ellátva,
szavatoltan hiteles, gondozott képanyaggal – ahogy az a fontos dolgoknak kijár.

Tipikus, hogy miközben más tájakon ez történik, nálunk a csihipuhi-bóvlik és bárgyú tucatmangák dömpingjét, no meg a halottaiban átplasztikázott Korcsmáros Pált kellene a comics új aranykoraként megélni. Mindez azt juttatja eszembe, ahogy a kilencvenes évek igencsak sokrétű techno-zenei kultúrája leszűrődött minálunk: a honi fejekben máig az él, hogy az elektronikus zene az egy bumszta-bumsztát toló DJ. Valahogy így állunk a képregénnyel is – és ha meggondolom, még annyi minden mással...

Persze, örülök, hogy azért a Maus és a Persepolis megjelenésére sor kerülhetett. Bár gyanítható, hogy mindkettő külső körülménynek tudható be, nem a műfaj tényleges pozícióinak (egyiknél a holokauszt-téma kitüntetett helyi jelentősége – hogy azt ne mondjam, pikantériája , másiknál az a tény, hogy az alapműből sikerfilm készült, amit nálunk is bemutattak). Bárhogy is nézzük, még messze nincs okunk eufóriára. Mert vajon hány magyar képregényrajongónak mond valamit Craig Thompson, Chris Ware vagy David B. neve? És mennyi esélyünk van arra, hogy ezekkel a nevekkel hazai kiadások címlapján találkozzunk a közeljövőben?
Nem sok.

De ha szó esik róluk, még az is megeshet, hogy itt-ott igények támadnak – és ezzel talán már növeltük az esélyeket egy picit.