2009. május 12., kedd

Ekhótévé


Nem, nem fogytunk ki a viagrából, csak kicsit lekonyultunk. Átmenetileg úgy éreztük (én és védekező többesem), hogy nem is olyan nagy buli érzékelhetetlen -- vagy tán nem is létező -- olvasóknak csapni a szelet. Igen, kedves hermafrodita MZ/X, magányunkban álmodoztunk rólad. Másfelől az ostobaság folyamatos áradása is blokkoló hatású, és persze az aktuális világfuccs sem kimondottan a lelkes tenniakarás irányában hat. Ilyen hangulatban célszerű meszet enni, falra mászni, vagy pedig magunkat azzal az agytumorszerűen elemi gyönyörrel kényeztetni, ami a Kramer's Ergot antológia.



Igazából antológiák: már hét van belőle. Az első három még csak kis dudor volt az alkonyi tájban, semmi nagyszabás, de a negyediket már nem lehetett nem észrevenni. Bárhova állt is az ember, már ott volt a Kramer's Ergot 4 - vastagon, kéken, furcsán -, és zavarta a vizet. Ott volt a nagy alternatív comics-vásárokon és az ízlésformáló trendekben, a képregényt a magasművészettől elválasztó határon és a Bosnyák-téri piacon. Az emberek kezdték nagy tételekben felvásárolni, pedig ebből egy is akkora (szám) volt, mint másból tíz. Elő-előrohanva meg-megtapogatták, mint egy obeliszket, a szerzőket neves galériák tépték cafatokra. Amikor a kofák látták, hogy a Kramer's Ergot 4 már a kúlság jelzésszerű megnyilvánulásaiban is ott van, állami beavatkozás után kiáltottak.

És a helyzet csak tovább mérgesedett. Nem elég, hogy az 5. és 6. kötettel a világ legförtelmesebben látványos könyvsorozata állt elő, de a Kramers Ergot 7 már akkora volt, mint egy masírozóplacc - hadd zsizsegjen fel-alá a sok agresszív fiatal mutáns -, és több mint száz dollárba került. Ez persze kiváltotta az őstermelők dühét, arra indítva őket, hogy teleszarják a MüPa környékét. Feltételezhető, hogy a következő Ergot még ennél is nagyobb lesz, saját náci rohamosztag nélkül nem is lehet lapozni.

Sammy Harkham a neve a felbujtónak. Teste hosszúkás, szőrös és vörhenyes, fényképen rabbira emlékeztet. Tudjuk mi, mindig az ilyeneknek szállít a Kibaszás ötletvezeték. Lásd még: Art Spiegelman & RAW. Ezek aztán nem szégyellnek korszak-meghatározó kiadványokat szerkeszteni! A mocskok! Ahelyett, hogy gyomorsavat fecskendeznének az arcukból naphosszat, ilyen kreatív nemzedéki öndefiniálással vannak elfoglalva! Mintha mi nem tudnánk olyan kíméletlen poszt-ballardiánus poklot összehozni bármikor, mint az Elvis Studio (Helge Reumann + Xavier Robel) a maga maratoni firkáin! Elmebeteg koherenciakísérleteket, mint C.F., Marc Bell vagy a Paper Rad kollektíva. Tényleg azt hiszik ezek, hogy jobbak lehetnek aranytégla-állagú pszichedelikus fenyegetésben? Néznek ezek köldököt is, vagy csak tévét?

(Elnézést kérünk Uj Pétertől, amiért ez olyan, mintha ő írta volna.)



(Image excerpts: Kramer's Ergot 5-6 © Elvis Studio, C.F., Neil Burke & Mat Brinkman, Jerry Moriarty, J. Bradley Johnson, Marc Bell, Shary Boyle, Paper Rad, Ron Regé jr. - Buenaventura Press & Avodah Books 2004/2006)

2009. március 4., szerda

Találkozás egy régi szerelemmel

Kockáztatva, hogy széles néptömegek nézik nosztalgia-vicinálisnak szuperszónikus blogomat, bemutatnék pár címlapot hajdani humor-nagyvállalatunk kallódó raktárkészletéből. Minden apropó nélkül, csak úgy, a hazai cartoon múltjának nagyobb dicsőségére. Na ja, sehol egy torzkép Kádárról, amint jegyüzér módjára, stikában kínálgatja a barakkvidámságot. De attól ez még színvonal.






(Images: Ludas Matyi 1970-1975 © Pusztai Pál, Várnai György, Sajdik Ferenc, Hegedűs István, Szűr-Szabó József, Balázs-Piri Balázs, Brenner György)

2009. január 22., csütörtök

M mint Mattioli

Már említettem, mekkora szerepet játszott fanná válásomban a Pif.
A szerkesztők érdeme, hogy már gyerekként rácsodálkozhattam a képregény sokszínűségére, változatos lehetőségeire. Nyilván a lap sikerének is ez volt a titka: nem nézte gyerekolvasóit kis egyenhülyéknek, mindenki megtalálhatta benne a magáét. Minden kalandos-nyomozós sorozatra jutott háromféle vicces (elég, ha csak Gotlib jelenlétére utalok), és minden „realistára” ötféle stilizált. Ez a működésmód magyarázhatja – tekintve hogy fénykorában a Pif egymillió (!) körüli példányszámokat produkált –, hogy miért van ma Franciaországban minden komolyabb könyvesboltnak képregény-részlege, ahol a legkülönbözőbb rendű és rangú, fazonú és korú emberek böngészik nagy élvezettel a szebbnél szebb albumokat. Magyarán: miért van a képregénynek széleskörű respektje (és piaca). Bevallom, az említett bolti csoportkép számomra nemcsak a képregénykultúra lényegét foglalja össze, de a kultúráét is, úgy általában.

A Pif hajdani szerkesztőinek pluralista szemléletét dícséri egyik régi folytatásosuk, az M le magicien (M, a varázsló) közelmúltbeli gyűjteményes kiadása is. Amit ők sajátos gyereksorozatként bocsátottak útjára, az ma az egyik legfontosabb alternatív képregénykiadó, a L’Association portfóliójának dísze.

A sorozat 1968 decemberétől 1973 novemberéig futott. Huszonéves szerzője, Massimo Mattioli a ’68-as májusi események vonzásában került Rómából Párizsba, rövid londoni kanyart követően. A helyét kereső Massimót a megújulás jegyében kooptálta a Vaillant-ból épp akkortájt áramvonalasított Pif Gadget. Bizalmat és szabad kezet kapva, szerzőnk elindíthatta zen-humorú, bájos minimálgrafikájú sorozatát, melynek állandó szereplői egy pöttöm varázsló (teljes polgári neve: M), egy kaméleon, egy virág, két rosszcsont marslakó és néhány hangya voltak. De mindenekelőtt a fantázia. A minimális alapkészletből végtelen változatosságot elővezető sorozat bevallottan George Herriman Krazy Kat-jének hatását viseli magán. Az egyezményes műfaji szabályok kaján felborogatásával pedig Tex Avery rajzfilmjeinek anarchikus humorát idézi. (Mattioli később is kamatoztatta Avery örökségét, legfőképp az elhíresült, korhatáros Squeak the Mouse-ban.)

A gyerekek eleinte nem értették. Nem tudtak mit kezdeni a rövid sztripekben adagolt ovis-szürrealizmussal. Idővel azonban, némi formátumváltás után (egy oldal – egy sztori) jelentős népszerűségre tett szert, aminek csak az vetett véget, hogy 1973-ban Mattioli visszaköltözött Rómába. Ahol előbb befuttatta Pinky-t, a világ leggyorsabb és legrózsaszínűbb nyulát az Il Giornale oldalain (még ma is fut, ha meg nem állt), majd a Cannibale és Frigidaire című punkmagazinok olvasóit boldogította. Egyebek mellett (Joe Galaxy, Superwest) a már említett Squeak the Mouse-szal, a Tom és Jerry darabolós horrorba és kemény pornóba oltott változatával.

A Magicien gyűjteményes kiadása évekig tartó restaurációs munka eredménye. Mivel az eredeti rajzok és a nyomdai filmek elvesztek, a kiadó csak a Pif őskori technikával nyomott oldalaira hagyatkozhatott. Az eredmény minden képzeletet felülmúl: gyönyörűen belőtt színek, tűpontos lehatárolások, a világ legelegánsabb, legimádnivalóbb gyerekkönyve. Ellenpontja mindannak a nyíltszíni liliomtiprásnak, amit az ember hazai könyvesboltokban járva legszívesebben vastag sugárban lehányna. (Igen, Füzesi Zsuzsa és cukrozott gennyben utazó társai – rátok gondolok.) Másrészt olyan játékos enciklopédiája a képregény kifejezési lehetőségeinek, amit a műfaj minden értő, gyereklelkű barátjának ismernie kell. (Alapfokú franciatudás ajánlott.)

(Image excerpts: M le magicien © Massimo Mattioli / L'Association, 2003)

2008. december 12., péntek

Hagymáz-Fantomas

Carlos Nine neve ugyanolyan jól cseng Európában, mint Dél- és Észak-Amerikában. Szuperlatívuszokat tartalmazó mondatokban szokott elhangzani ("niné"), gyakran rangos grafikai díjakkal összefüggésben. Nine Argentinában született 1944-ben, és már befutott képzőművészként, negyvennégy évesen kezdett el képregénnyel foglalkozni. Első albumai a kilencvenes évek elején jelentek meg. Le canard qui aimait les poules (A kacsa, aki szerette a tyúkokat) című könyve Angoulême-ben, a legfontosabb európai képregényfesztiválon elnyerte a legjobb külföldi szerző díját. Ugyanitt egész grafikai életművéért is jutalmazták. Mellesleg őt is a Donjon ismertette meg velem, akárcsak Blanquet-t – hálám határtalan.

Nine művei egyrészt besorolhatatlanok, másrészt géppuskagolyó-záporként áradnak belőlük a művészettörténeti vonatkozások: Toulouse-Lautrec és Salvador Dali, impresszionisták és Goya, szecesszió és barokk, Viktória-korabeli gúnyrajzok és pop-pszichedélia. Ez utóbbi jelenléte különösen erős: mintha minden kép egy lázálom vagy elfaragott trip dokumentációja lenne – késői, kifinomult szintézise a Woodstock utáni évek drog-comix-ainak (Zap, Bijou, Arcade, Insect Fear, stb.). Képtelen arányokba ránduló anatómiák, rejtélyes, burjánzó tárgyak, olvadt kontúrok.

A megbomló valóság képei Nine-nél ugyanakkor valami jellegzetesen dél-amerikai létérzést is hordoznak – nevezzük nevén: paranoiát –, hasonlót ahhoz, amit a kontinens mágikus-fantasztikus íróinál (Márquez, Borges, Cortázar) vagy a képregényes-filmes Alejandro Jodorowsky-nál is tapasztalhatunk. De míg Jodorowsky képregényeiben az eszement fantasztikum elsődleges forrása a történet, Nine ugyanezt a minőséget pusztán a formavilágával, a grafikai hatások révén képes elérni.


Jó példa erre Fantagas című, 1995-ben megjelent (és nemrég újra kiadott) könyve, amely a fentebb említett stílusjegyek mindegyikét tartalmazza. Nyomozós-állatszereplős noir, meszkalin-látomásba oltva. A Fantagas fantázianevű gyilkosra hajtó, nem kicsit Poirot-karikatúrának ható Pernot felügyelő története – amiben fontos szerepet játszik egy fehér húsú, akrobatikus macskanő is – mindenekelőtt a bravúros környezetfestéstől válik érdekessé. Az álomszerű kulisszák álom-logikát kezdenek diktálni (eszünkbe juttatva a The Element of Crime című filmet), a látvány lenyomja és kéjesen megerőszakolja a sztorit.

Így aztán a zsaru-kontra-bűnöző párharcon túl kapunk egy XV. Lajos-korabeli macsó karosszéket, amely megrázó élményekben részesíti a gyanútlanul beleülő nőket, egy előkelő dámáról pedig kiderül, hogy valójában egy kakukkosóra lakója. A könyv mindamellett nem szűkölködik az elvárt műfaji elemekben sem. Van feldarabolt hulla, megkettőződött személyiség, autós vágta és nagyvilági estély – a fedetlen női bájakról már nem is szólva. A történetet, ahogy kell, háztetőkön véghezvitt nyaktörő közelharc zárja – ami figyelmesebben megnézve fantáziadús szexnek bizonyul.

A Fantagas második kötete idén jelent meg.
(Vagy hogy neomagyarul mondjam: "az idei év folyamán".)

(Image excerpts: Fantagas
© Carlos Nine/Éditions Delcourt, 1995/2006)

2008. november 29., szombat

Sötétebb, mint a sír


Az angyalokkal társalkodó Blankets után most lendüljünk át a másik végletbe, és kóstoljunk bele Blanquet perverz lényektől hemzsegő, vértől iszamos, súlyosan nyomott világába – ahogy azt a tavaly megjelent La Vénéneuse aux deux éperons kimerítően (és nagyon szórakoztatóan) példázza.

Blanquet nevét a sokszerzőjű, sokszintű Donjon-széria ismertette meg velem. (Ez a méltán világhírű sorozat pár éve nálunk is elindult A torony címmel, de már az első kötet után behalt – felteszem, nem annyira a csapnivaló fordítás, mint inkább a közönség előítéletei miatt.) A Blanquet által jegyzett kötet fenyegetően groteszk hangulatba oltotta az erőszakos mozzanatokban addig sem szűkölködő, de mindig vicces cartoon-fantasy-t. Az ormótlanná, palacsintatészta-állagúvá tett szereplők és helyszínek valami egészen sajátos, undorító légkört árasztottak.

Ez az ormótlanság, míves otrombaság az 1973-ban született Stéphane Blanquet védjegye. Ezzel lett nemcsak Európában, de Észak-Amerikában is a kortárs alternatív képregény és grafika egyik nagyágyúja. Könyvei itt is, ott is megjelennek, rajzait fontos kiadványok közlik rendszeresen (Inrockuptibles, Libération, Blab!, stb.), mások könyveinek illusztrátoraként is keresett. Rajzfilmes tevékenysége is figyelemreméltó. Hogy milyen szinten elismert figura, jelzi, hogy a bécsi MuseumsQuartier kapuján belépve rögtön az ő freskójával szembesül a látogató. (Képzeljünk el hasonlóan nonkonform dekorációt Budapest valamelyik kulturális-turisztikai gócpontjában – ugye, hogy nem megy?)


Blanquet művei ugyanazt a lelki mélyréteget szólítják meg bennünk, mint gyerekkorunkban a Grimm-mesék, mielőtt Hollywood lebutította volna érzékenységünket különféle nejlonzombikkal. Blanquet világában újra teljes gőzzel, kéjesen iszonyodhatunk, mert bármilyen borzalom megeshet, nincs biztonsági játék, cukormáz, közerkölcs. Nagy, bumfordi rémalakok aprítanak emberi testrészeket szuroksötét erdők mélyén, leírhatatlanul rusnya kalyibákban, hogy aztán ők is a trancsírozóbárd alatt végezzék. Leírhatatlanul romlott gyerekek torolják meg sátáni kegyetlenséggel a rajtuk esett gyalázatos sérelmeket. Mindenki ámokfutó vagy minimum csendesőrült, az utakat kiontott belek, vér- és spermafoltok szegélyezik. A gutaütéses fák között Hyeronimus Bosch és E.T.A. Hoffmann szelleme kísért.

De bármilyen elrajzolt is legyen ez a világ, mégsem valószerűtlen. Ismerős, örökké késő-alkonyi fényben fürdő perem-tájék ez, amit a tévéhíradók is előszeretettel mutogatnak. Ahol tinédzser lányok taxisofőröket vernek agyon kétliteres kólával, és tisztes családapák saját fogvatartott gyerekeiket erőszakolgatják a pincében. (Ezen a vidéken játszódnának a túlajnározott Tim Burton filmjei is, elvileg, ha az illető nem csak mórikálna az iszonyat képi közhelyeivel, hullákkal, csontvázakkal...) A degenerált, hülye arcokban benne van Blanquet komplett véleménye az emberállatról. Ám akkor válik igazán ijesztővé a kép, amikor lekapcsolja a közvilágítást és csak kontúrokat mutat nekünk – hogy saját tudatalattink végezze el a piszkos munkát.


Ezt tette előbb a La nouvelle aux pis című könyvében, majd később a Vénéneuse-ben. (Kisorsolunk egy lábaitól megfosztott házipókot azok közt, akik hitelt érdemlően lefordítják nekünk a két címet.) A Nouvelle árvaházban smasszerkedő szőrös apácát, kasztrálást, nyüves kutyatetemben rejtegetett csecsemőt és mások bőrébe szó szerint belebújó embereket vonultatott fel. A 2007-ben megjelent, 400 oldalas Vénéneuse középpontjában egy imádkozó sáska lelki tulajdonságaival bíró, sokoldalúan perverz, manipulatív bakfislány áll. Ehhez jön még egy gyilkos matróna, aki szerelmes az említett bakfisba, és két minden megaláztatást elviselni hajlandó kiskamasz, akik nemkülönben. Van még továbbá erdei embervadászat (élesben) és maszk-fetisizmus, extrém állatkínzás és kiskorúak közti szex, halálra éheztetés, kígyóverem, betörés, lemészárolt házaspár és disznókkal feletetett kisgyerek.

Blanquet enyhén szólva nem könnyíti meg az olvasó dolgát. Nem elég, hogy mindezt Lotte Reiniger modorában, árnyképekbe fogalmazva tárja elénk, egyetlen magyarázó szó nélkül (ami mellesleg nem kis teljesítmény), de a történet időrendjéből csapdákkal teli labirintust sző. Igencsak figyelnünk kell a jelentéktelennek tűnő részletekre, ha tudni akarjuk, mi mivel és hogyan függ össze. Hogy tovább nehezítse a dolgot, Blanquet zseniálisan cinikus húzásokat is bevet. Az egyik az, hogy a fekete alapszínű oldalaknak nem adott számozást. Ezzel elérte, hogy úgy érezzük, mintha a szereplőkhöz hasonlóan mi is elveszve, támpont nélkül rohannánk egy veszélyekkel teli, sötét erdőben. Néha pedig „filmszerű” közelképben mutat egy-egy kulcsfontosságú motívumot ami ebben az árnyék-világban annyit tesz, hogy az olvasó kap egy fekete-fehér képrejtvényt, és vergődhet a bizonytalanságban, míg rá nem jön, mit jelentett a látszólag absztrakt forma. A legszebb pedig az, hogy a labirintus kijárata visszavisz a labirintusba: amikor végére érünk a könyvnek, kénytelenek vagyunk újrakezdeni – és észrevenni, hogy a könyv eleje valójában a végének a folytatása. De minél több összefüggésre nyílik rá a szemünk, annál inkább kerülget a gyanú, hogy kijárat nincs. A Gonoszra, bármennyi ismeretet halmozzunk fel róla, nincs magyarázat.

(Image excerpts: La Vénéneuse aux deux éperons © Stéphane Blanquet/Cornélius 2006;
MuseumsQuartier Wien photos
© Fele se Firka)