2008. október 9., csütörtök

BANG!

Pár évvel ezelőtt, már nem igazán tinédzserként, beleszerettem a képregénybe.
Ez, értelmezéstől függően, jelentheti annak bevallását, hogy infantilis agyberendezésű felnőtt vagyok, vagy annak diszkrét állítását, hogy a képregényolvasás nem feltétlenül a rágózás kulturális megfelelője. Mondanom sem kell, én is ez utóbbi olvasatot tartanám kívánatosnak. Következésképp a Fele se Firka is valami hasonlót szeretne közvetíteni az olvasó felé – képregénynek és határterületeinek (cartoon, grafika, film, tipográfia, sőt: zene) olyan megnyilvánulásait érintve, amelyek oszlathatják a lekicsinylő, földhözragadt előfeltevéseket. Legyenek azok akár "táboron" belüliek.
Mert élénkül-élénkülget ugyan a hazai színtér, és egyre többen fújják a "vegyétek-már-komolyan" mantrát, csak közben az uralkodó észjárás – így látom én hervasztóan konvencionális, a párbeszéd a legelcsépeltebb zsánerek körül forog, egy fontos tartomány pedig szinte teljesen kimarad a történetből. Bennfenteskedő közegben is. (Mert sajnos ez is jellemző, hadd ne mondjak példát). Hellyel-közzel pont az sikkad el, ami miatt a képregény többnek tekinthető vásári szórakoztatásnál, eldobható tömegcikknél.
Nem igazán könnyű az említett tartományt behatárolni, mert – szemben a szuperhősös és egyéb kommersszel – épp a címkéktől / kliséktől való irtózás a lényege. Azokra a formailag és tartalmilag újat, izgalmasat, személyeset nyújtó munkákra gondolok, amelyek az utóbbi években a képregényt világszerte bevitték a hagyományos könyvesboltokba – impozáns "graphic roman"-ek és elképesztő indie antológiák formájában (pl. Blankets, Kramer's Ergot). Világszerte, de persze nem nálunk.

Ezt a látványosan fősodor-ellenes jelenséget, amely messze elkerül mindent, ami a Marvel és DC szerelőüzemekkel kapcsolatos, talán "új underground comics"- nak lehetne nevezni. Már amennyiben leszámítjuk azt az apróságot, hogy a dolog ezúttal nem "föld alatt" fut, sőt – esetenként százezres példányszámokkal – mainstream-ebb már
nem is nagyon lehetne.
A dolog lényegéhez tartozik, hogy ez a személyességre kihegyezett újhullám újfajta érdeklődést generált a comic strip hőskora iránt is. A húszas-harmincas évek napilap-klasszikusai, hasonlóan a legújabb szerzői munkákhoz, a ma uralkodó kommersz alapképlet (erőszak + szexuális rögeszmék + sematikus formavilág) üdítő ellenszereként hatnak. Így olyan sorozatok, mint a Krazy Kat vagy a Gasoline Alley parádés kritikai összkiadások formájában térhettek vissza a köztudatba. Jegyzetekkel, háttértanulmányokkal ellátva, szavatoltan hiteles, gondozott képanyaggal – ahogy az a fontos dolgoknak kijár.
Tipikus, hogy miközben más tájakon ez történik, nálunk a csihipuhi-bóvlik és bárgyú tucatmangák dömpingjét, no meg a halottaiban átplasztikázott Korcsmáros Pált kellene a comics új aranykoraként megélni. Mindez azt juttatja eszembe, ahogy a kilencvenes évek igencsak sokrétű techno-zenei kultúrája leszűrődött minálunk: a honi fejekben máig az él, hogy az elektronikus zene az egy bumszta-bumsztát toló DJ. Valahogy így állunk a képregénnyel is – és ha meggondolom, még annyi minden mással...
Persze, örülök, hogy azért a Maus és a Persepolis megjelenésére sor kerülhetett. Bár gyanítható, hogy mindkettő külső körülménynek tudható be, nem a műfaj tényleges pozícióinak (egyiknél a holokauszt-téma kitüntetett helyi jelentősége – hogy azt ne mondjam, pikantériája , másiknál az a tény, hogy az alapműből sikerfilm készült, amit nálunk is bemutattak). Bárhogy is nézzük, még messze nincs okunk eufóriára. Mert vajon hány magyar képregényrajongónak mond valamit Craig Thompson, Chris Ware vagy David B. neve? És mennyi esélyünk van arra, hogy ezekkel a nevekkel hazai kiadások címlapján találkozzunk a közeljövőben?
Nem sok.

De ha szó esik róluk, még az is megeshet, hogy itt-ott igények támadnak – és ezzel talán már növeltük az esélyeket egy picit.

0 megjegyzés: