Ekhótévé

Nem, nem fogytunk ki a viagrából, csak kicsit lekonyultunk. Átmenetileg úgy éreztük (én és védekező többesem), hogy nem is olyan nagy buli érzékelhetetlen -- vagy tán nem is létező -- olvasóknak csapni a szelet. Igen, kedves hermafrodita MZ/X, magányunkban álmodoztunk rólad. Másfelől az ostobaság folyamatos áradása is blokkoló hatású, és persze az aktuális világfuccs sem kimondottan a lelkes tenniakarás irányában hat. Ilyen hangulatban célszerű meszet enni, falra mászni, vagy pedig magunkat azzal az agytumorszerűen elemi gyönyörrel kényeztetni, ami a Kramer's Ergot antológia.

Igazából antológiák: már hét van belőle. Az első három még csak kis dudor volt az alkonyi tájban, semmi nagyszabás, de a negyediket már nem lehetett nem észrevenni. Bárhova állt is az ember, már ott volt a Kramer's Ergot 4 - vastagon, kéken, furcsán -, és zavarta a vizet. Ott volt a nagy alternatív comics-vásárokon és az ízlésformáló trendekben, a képregényt a magasművészettől elválasztó határon és a Bosnyák-téri piacon. Az emberek kezdték nagy tételekben felvásárolni, pedig ebből egy is akkora (szám) volt, mint másból tíz. Elő-előrohanva meg-megtapogatták, mint egy obeliszket, a szerzőket neves galériák tépték cafatokra. Amikor a kofák látták, hogy a Kramer's Ergot 4 már a kúlság jelzésszerű megnyilvánulásaiban is ott van, állami beavatkozás után kiáltottak.

És a helyzet csak tovább mérgesedett. Nem elég, hogy az 5. és 6. kötettel a világ legförtelmesebben látványos könyvsorozata állt elő, de a Kramers Ergot 7 már akkora volt, mint egy masírozóplacc - hadd zsizsegjen fel-alá a sok agresszív fiatal mutáns -, és több mint száz dollárba került. Ez persze kiváltotta az őstermelők dühét, arra indítva őket, hogy teleszarják a MüPa környékét. Feltételezhető, hogy a következő Ergot még ennél is nagyobb lesz, saját náci rohamosztag nélkül nem is lehet lapozni.

Sammy Harkham a neve a felbujtónak. Teste hosszúkás, szőrös és vörhenyes, fényképen rabbira emlékeztet. Tudjuk mi, mindig az ilyeneknek szállít a Kibaszás ötletvezeték. Lásd még: Art Spiegelman & RAW. Ezek aztán nem szégyellnek korszak-meghatározó kiadványokat szerkeszteni! A mocskok! Ahelyett, hogy gyomorsavat fecskendeznének az arcukból naphosszat, ilyen kreatív nemzedéki öndefiniálással vannak elfoglalva! Mintha mi nem tudnánk olyan kíméletlen poszt-ballardiánus poklot összehozni bármikor, mint az Elvis Studio (Helge Reumann + Xavier Robel) a maga maratoni firkáin! Elmebeteg koherenciakísérleteket, mint C.F., Marc Bell vagy a Paper Rad kollektíva. Tényleg azt hiszik ezek, hogy jobbak lehetnek aranytégla-állagú pszichedelikus fenyegetésben? Néznek ezek köldököt is, vagy csak tévét?

(Elnézést kérünk Uj Pétertől, amiért ez olyan, mintha ő írta volna.)

(Image excerpts: Kramer's Ergot 5-6 © Elvis Studio, C.F., Neil Burke & Mat Brinkman, Jerry Moriarty, J. Bradley Johnson, Marc Bell, Shary Boyle, Paper Rad, Ron Regé jr. - Buenaventura Press & Avodah Books 2004/2006)

Találkozás egy régi szerelemmel

Kockáztatva, hogy széles néptömegek nézik nosztalgia-vicinálisnak szuperszónikus blogomat, bemutatnék pár címlapot hajdani humor-nagyvállalatunk kallódó raktárkészletéből. Minden apropó nélkül, csak úgy, a hazai cartoon múltjának nagyobb dicsőségére. Na ja, sehol egy torzkép Kádárról, amint jegyüzér módjára, stikában kínálgatja a barakkvidámságot. De attól ez még színvonal.

(Images: Ludas Matyi 1970-1975 © Pusztai Pál, Várnai György, Sajdik Ferenc, Hegedűs István, Szűr-Szabó József, Balázs-Piri Balázs, Brenner György)

M mint Mattioli

Már említettem, mekkora szerepet játszott fanná válásomban a Pif.
A szerkesztők érdeme, hogy már gyerekként rácsodálkozhattam a képregény sokszínűségére, változatos lehetőségeire. Nyilván a lap sikerének is ez volt a titka: nem nézte gyerekolvasóit kis egyenhülyéknek, mindenki megtalálhatta benne a magáét. Minden kalandos-nyomozós sorozatra jutott háromféle vicces (elég, ha csak Gotlib jelenlétére utalok), és minden „realistára” ötféle stilizált. Ez a működésmód magyarázhatja – tekintve hogy fénykorában a Pif egymillió (!) körüli példányszámokat produkált –, hogy miért van ma Franciaországban minden komolyabb könyvesboltnak képregény-részlege, ahol a legkülönbözőbb rendű és rangú, fazonú és korú emberek böngészik nagy élvezettel a szebbnél szebb albumokat. Magyarán: miért van a képregénynek széleskörű respektje (és piaca). Bevallom, az említett bolti csoportkép számomra nemcsak a képregénykultúra lényegét foglalja össze, de a kultúráét is, úgy általában.

A Pif hajdani szerkesztőinek pluralista szemléletét dícséri egyik régi folytatásosuk, az M le magicien (M, a varázsló) közelmúltbeli gyűjteményes kiadása is. Amit ők sajátos gyereksorozatként bocsátottak útjára, az ma az egyik legfontosabb alternatív képregénykiadó, a L’Association portfóliójának dísze.

A sorozat 1968 decemberétől 1973 novemberéig futott. Huszonéves szerzője, Massimo Mattioli a ’68-as májusi események vonzásában került Rómából Párizsba, rövid londoni kanyart követően. A helyét kereső Massimót a megújulás jegyében kooptálta a Vaillant-ból épp akkortájt áramvonalasított Pif Gadget. Bizalmat és szabad kezet kapva, szerzőnk elindíthatta zen-humorú, bájos minimálgrafikájú sorozatát, melynek állandó szereplői egy pöttöm varázsló (teljes polgári neve: M), egy kaméleon, egy virág, két rosszcsont marslakó és néhány hangya voltak. De mindenekelőtt a fantázia. A minimális alapkészletből végtelen változatosságot elővezető sorozat bevallottan George Herriman Krazy Kat-jének hatását viseli magán. Az egyezményes műfaji szabályok kaján felborogatásával pedig Tex Avery rajzfilmjeinek anarchikus humorát idézi. (Mattioli később is kamatoztatta Avery örökségét, legfőképp az elhíresült, korhatáros Squeak the Mouse-ban.)

A gyerekek eleinte nem értették. Nem tudtak mit kezdeni a rövid sztripekben adagolt ovis-szürrealizmussal. Idővel azonban, némi formátumváltás után (egy oldal – egy sztori) jelentős népszerűségre tett szert, aminek csak az vetett véget, hogy 1973-ban Mattioli visszaköltözött Rómába. Ahol előbb befuttatta Pinky-t, a világ leggyorsabb és legrózsaszínűbb nyulát az Il Giornale oldalain (még ma is fut, ha meg nem állt), majd a Cannibale és Frigidaire című punkmagazinok olvasóit boldogította. Egyebek mellett (Joe Galaxy, Superwest) a már említett Squeak the Mouse-szal, a Tom és Jerry darabolós horrorba és kemény pornóba oltott változatával.

A Magicien gyűjteményes kiadása évekig tartó restaurációs munka eredménye. Mivel az eredeti rajzok és a nyomdai filmek elvesztek, a kiadó csak a Pif őskori technikával nyomott oldalaira hagyatkozhatott. Az eredmény minden képzeletet felülmúl: gyönyörűen belőtt színek, tűpontos lehatárolások, a világ legelegánsabb, legimádnivalóbb gyerekkönyve. Ellenpontja mindannak a nyíltszíni liliomtiprásnak, amit az ember hazai könyvesboltokban járva legszívesebben vastag sugárban lehányna. (Igen, Füzesi Zsuzsa és cukrozott gennyben utazó társai – rátok gondolok.) Másrészt olyan játékos enciklopédiája a képregény kifejezési lehetőségeinek, amit a műfaj minden értő, gyereklelkű barátjának ismernie kell. (Alapfokú franciatudás ajánlott.)

(Image excerpts: M le magicien © Massimo Mattioli / L'Association, 2003)