Sötétebb mint a sír

Az angyalokkal társalkodó Blankets után most lendüljünk át a másik végletbe, és kóstoljunk bele Blanquet perverz lényektől hemzsegő, vértől iszamos, súlyosan nyomott világába – ahogy azt a tavaly megjelent La Vénéneuse aux deux éperons kimerítően (és nagyon szórakoztatóan) példázza.

Blanquet nevét a sokszerzőjű, sokszintű Donjon-széria ismertette meg velem. (Ez a méltán világhírű sorozat pár éve nálunk is elindult A torony címmel, de már az első kötet után behalt – felteszem, nem annyira a csapnivaló fordítás, mint inkább a közönség előítéletei miatt.) A Blanquet által jegyzett kötet fenyegetően groteszk hangulatba oltotta az erőszakos mozzanatokban addig sem szűkölködő, de mindig vicces cartoon-fantasy-t. Az ormótlanná, palacsintatészta-állagúvá tett szereplők és helyszínek valami egészen sajátos, undorító légkört árasztottak.

Ez az ormótlanság, míves otrombaság az 1973-ban született Stéphane Blanquet védjegye. Ezzel lett nemcsak Európában, de Észak-Amerikában is a kortárs alternatív képregény és grafika egyik nagyágyúja. Könyvei itt is, ott is megjelennek, rajzait fontos kiadványok közlik rendszeresen (Inrockuptibles, Libération, Blab!, stb.), mások könyveinek illusztrátoraként is keresett. Rajzfilmes tevékenysége is figyelemreméltó. Hogy milyen szinten elismert figura, jelzi, hogy a bécsi MuseumsQuartier kapuján belépve rögtön az ő freskójával szembesül a látogató. (Képzeljünk el hasonlóan nonkonform dekorációt Budapest valamelyik kulturális-turisztikai gócpontjában – ugye, hogy nem megy?)

Blanquet művei ugyanazt a lelki mélyréteget szólítják meg bennünk, mint gyerekkorunkban a Grimm-mesék, mielőtt Hollywood lebutította volna érzékenységünket különféle nejlonzombikkal. Blanquet világában újra teljes gőzzel, kéjesen iszonyodhatunk, mert bármilyen borzalom megeshet, nincs biztonsági játék, cukormáz, közerkölcs. Nagy, bumfordi rémalakok aprítanak emberi testrészeket szuroksötét erdők mélyén, leírhatatlanul rusnya kalyibákban, hogy aztán ők is a trancsírozóbárd alatt végezzék. Leírhatatlanul romlott gyerekek torolják meg sátáni kegyetlenséggel a rajtuk esett gyalázatos sérelmeket. Mindenki ámokfutó vagy minimum csendesőrült, az utakat kiontott belek, vér- és spermafoltok szegélyezik. A gutaütéses fák között Hyeronimus Bosch és E.T.A. Hoffmann szelleme kísért.

De bármilyen elrajzolt is legyen ez a világ, mégsem valószerűtlen. Ismerős, örökké késő-alkonyi fényben fürdő perem-tájék ez, amit a tévéhíradók is előszeretettel mutogatnak. Ahol tinédzser lányok taxisofőröket vernek agyon kétliteres kólával, és tisztes családapák saját fogvatartott gyerekeiket erőszakolgatják a pincében. (Ezen a vidéken játszódnának a túlajnározott Tim Burton filmjei is, elvileg, ha az illető nem csak mórikálna az iszonyat képi közhelyeivel, hullákkal, csontvázakkal...) A degenerált, hülye arcokban benne van Blanquet komplett véleménye az emberállatról. Ám akkor válik igazán ijesztővé a kép, amikor lekapcsolja a közvilágítást és csak kontúrokat mutat nekünk – hogy saját tudatalattink végezze el a piszkos munkát.

Ezt tette előbb a La nouvelle aux pis című könyvében, majd később a Vénéneuse-ben. (Kisorsolunk egy lábaitól megfosztott házipókot azok közt, akik hitelt érdemlően lefordítják nekünk a két címet.) A Nouvelle árvaházban smasszerkedő szőrös apácát, kasztrálást, nyüves kutyatetemben rejtegetett csecsemőt és mások bőrébe szó szerint belebújó embereket vonultatott fel. A 2007-ben megjelent, 400 oldalas Vénéneuse középpontjában egy imádkozó sáska lelki tulajdonságaival bíró, sokoldalúan perverz, manipulatív bakfislány áll. Ehhez jön még egy gyilkos matróna, aki szerelmes az említett bakfisba, és két minden megaláztatást elviselni hajlandó kiskamasz, akik nemkülönben. Van még továbbá erdei embervadászat (élesben) és maszk-fetisizmus, extrém állatkínzás és kiskorúak közti szex, halálra éheztetés, kígyóverem, betörés, lemészárolt házaspár és disznókkal feletetett kisgyerek.

Blanquet enyhén szólva nem könnyíti meg az olvasó dolgát. Nem elég, hogy mindezt Lotte Reiniger modorában, árnyképekbe fogalmazva tárja elénk, egyetlen magyarázó szó nélkül (ami mellesleg nem kis teljesítmény), de a történet időrendjéből csapdákkal teli labirintust sző. Igencsak figyelnünk kell a jelentéktelennek tűnő részletekre, ha tudni akarjuk, mi mivel és hogyan függ össze. Hogy tovább nehezítse a dolgot, Blanquet zseniálisan cinikus húzásokat is bevet. Az egyik az, hogy a fekete alapszínű oldalaknak nem adott számozást. Ezzel elérte, hogy úgy érezzük, mintha a szereplőkhöz hasonlóan mi is elveszve, támpont nélkül rohannánk egy veszélyekkel teli, sötét erdőben. Néha pedig „filmszerű” közelképben mutat egy-egy kulcsfontosságú motívumot – ami ebben az árnyék-világban annyit tesz, hogy az olvasó kap egy fekete-fehér képrejtvényt, és vergődhet a bizonytalanságban, míg rá nem jön, mit jelentett a látszólag absztrakt forma. A legszebb pedig az, hogy a labirintus kijárata visszavisz a labirintusba: amikor végére érünk a könyvnek, kénytelenek vagyunk újrakezdeni – és észrevenni, hogy a könyv eleje valójában a végének a folytatása. De minél több összefüggésre nyílik rá a szemünk, annál inkább kerülget a gyanú, hogy kijárat nincs. A Gonoszra, bármennyi ismeretet halmozzunk fel róla, nincs magyarázat.

(Image excerpts: La Vénéneuse aux deux éperons © Stéphane Blanquet/Cornélius 2006;
MuseumsQuartier Wien photos © Fele se Firka)

Hótakaró

Ha már megemlítettem az első bejegyzésben, essék most bővebben is szó a Blankets-ről.

Craig Thompson könyve igazi „képes regény” (hangsúly a regényen), a műfaj egyik legszebb közelmúltbeli teljesítménye. Kétségtelenül megérdemli, hogy a szerzői ajánlók élén foglalkozzunk vele: virtuóz grafikája, megejtő személyessége, hipnotikus erővel bíró gondolati és érzelmi töltöttsége, tiszteletet parancsoló terjedelme (közel 600 oldal, konyhai mérlegemen egy kiló húsz deka) és óriási közönségsikere egyaránt megkerülhetetlen alapművé teszik.

A siker a Blankets esetében némileg többet jelent nagy példányszámokban kifejeződő, kielégített piaci igénynél (plusz a három Harvey- és két Eisner-díjnál). Könyvet és szerzőjét valami emelkedett, vallási révülethez hasonló, csendes, áhítatos rajongás övezi, amit az egyszerűség kedvéért nevezzünk szeretetnek. De még mielőtt bárki is elkámpicsorodna, megkockáztatom: Thompsonnak valószínűleg mindennapos próbatételt jelent a kérdés, hogy hogyan hárítsa el magától azon rajongóinak tömegeit – mindkét nembelieket –, akik ágyba szeretnének bújni vele, szigorúan spirituális alapon.

Szerzőnk, amellett hogy jó pasi, annak az embertípusnak az esszenciája, aki minden idejét (a munkára fordítottat is – ami Thompson esetében rengeteg) kreatív önmarcangolással tölti, ezért nem ér rá észrevenni, mennyire felnéznek rá mások. Elég beleolvasni a blogjába, hogy az ember lássa, mennyire nem szállt el a világhírtől. Másrészt ő az az eretnek, aki épp esendősége folytán igazabb tud lenni minden dogmánál. A Blankets az ő nyilvános gyónással felérő visszaemlékezése, középpontban a gyerekkori kiszolgáltatottság éles kontúrú, tárgyilagos rajzával, a tinédzserkor útkeresésének levegőhiányos drámájával, valamint az első szerelem fel- és eltűnésének keserédes, nagykorúsító románcával.

Craig az amerikai közép-nyugat egyik jelentéktelen porfészkében nevelkedett, gumicsizmás tahók és a bibliát betű szerint értelmező szentfazekak közt. (A kelet-európai olvasó nem győz eleget csodálkozni, milyen kicsi a világ.) Utóbbiak közé tartoznak Craig szülei is, akik gyaníthatóan még a többieknél is bigottabbak. A pokollal való ijesztgetés a szülői és tanári gondoskodás szerves része, mert a gyermek üdve mindenekelőtt, de az aggódásból arra már nem futja, hogy észrevegyék, milyen kínok közt telik a kis üdvözült-jelölt élete.

A cingár Craig-et az iskolában naponta elverik és minden elképzelhető módon megalázzák az „erős” nagyfiúk. Isteni vagy másmilyen beavatkozás híján a gyerek az eszképizmus gyermeteg formáival kísérletezik (szökési tervek dédelgetése, alváskultusz), majd kamaszkorára eljut a felismerésig, hogy nincs más dolga a világon, mint minél előbb túllenni rajta. Külön gyötrelem, hogy nem tud védelmet nyújtani nála is éteribb kisöccsének (aki később snájdig neopunk fazonná növi ki magát). A mennyország ígérete tartja benne a lelket, de közben rá kell jönnie, hogy a „vallásos” ifjak sorából is kilóg. Úgy érzi, Isten szemrehányóan néz le minden lépésére.

Gyerekkorának ritka felszabadult pillanatait a rajzolásnak köszönheti – és a kisöcsnek, miután ő is lelkesen becsatlakozik e tevékenységbe. Közösen átrajzolt délutánjaik hallgatólagos szövetséggé avatják kettejük közömbös, kényszerű együttlétét. De ez csak sok év távlatából válik nyilvánvalóvá, Craig életét még jó darabig a magány és a tanácstalanság uralja. A pályaválasztás kényszere (és környezetének egyoldalú ösztönzésmódja) már-már a papnevelde irányába vinné, amikor egy keresztény sítáborban megismerkedik a bájos Rainával, aki szintén outsider, bár nem látszik rajta.

A lánynak elég egy pillantás, hogy bemérje Craig-ben mindazt a jót, amit az magáról feltételezni sem mer. Pár napos együttlétük olyan hatással van a fiúra, mint egy bögre meleg tej a jégmezőn eltévedt árvára. A tábort intenzív, szemérmesen flörtölő levelezés követi, és Craig nemsokára meghívást kap Rainától: látogassa meg pár napra a szomszédos Michigan államban. Ez persze nem olyan egyszerű, ha az ember szülei szó szerint ókori elveket vallanak. De Craig némi ravaszkodás árán végül elindulhat Wisconsin-ból Michigan-be – és többé már semmi nem lesz olyan, mint rég.

A vendégeskedés napjai teszik ki a könyv jelentős részét. Craig-et egy téli tündérmese díszlete meg egy érzelmi-világnézeti kataklizma várja. Ahogy a fagyott hókéreg roppan be a láb alatt, úgy szakad át a fiút elszigetelő láthatatlan burok a lány közelségének hatására. De Craig jelenléte is gyógyír – a lánynak széthullóban a családja, helyzete a legkevésbé sem irigylésreméltó.

Raina szülei szintén keresztények, bár Craig felmenőinél idealistább, egyszersmind megtörtebb kivitelben. Megmutatkozik a különbség egyrészt abban, hogy válnak, másrészt hogy Rainának óvodáskora óta van két szellemi fogyatékos mostohatestvére – a szülők örökbefogadással kívánták meghálálni a gondviselésnek saját, egészséges gyerekeiket, családi boldogságukat. Craig látogatása idején a mostohatestvérek papíron már nagykorúak, „apu” és „anyu” pedig már csak cédulák és üzengetés útján érintkezik egymással. Raina felnőtteknek kijáró terheket vállal a család-érzet fenntartása érdekében, bár a helyzet kegyetlen iróniája őt viseli meg leginkább.

A két fiatal fellobbanó szerelmének háttére tehát nem éppen idilli. Craig-nek ellentmondásos dolgokat kell hirtelen megtanulnia: elfogadni saját szexuális késztetéseit (szemben az egyetemes tiltással, amit nevelés címén a fejébe ültettek) és elvonatkoztatni a rajongásától, hogy a felelősségével birkózó embert is látni tudja a lányban. Fel kell fognia, hogy ami történik, kivételesen értékes, de múló pillanat. Ez persze eltart egy darabig, de addig is a pillanat busásan megjutalmazza: miközben odakint nagy pelyhekben hull a hó, Craig Raina ágyában ízelítőt kap a mennyországból. Ugyanaz a Jézus-portré, ami otthon krokodilkönnyeket ejtve, vádlón nézett egy „illetlen” gyerekrajz miatt, most sugárzó arccal gratulál...

Múlik a tél és már semmi sem ugyanaz. Olvad a hótakaró, és a világ – hasonlóan Craig tudatához – új formákat vesz fel. Raina már csak egy hang a telefonban, amely azt mondja: „ne haragudj, másoknak nagyobb szükségük van rám”. Craig a papnevelde helyett a képzőt választja, és pár év múlva megjelenteti Goodbye, Chunky Rice című első könyvét, amit egyesek A kis herceg-hez hasonlítanak. Lényegében a Blankets rejtjelezett, félénkebb előképe, rajzfilmes-állatfigurás köntösben. Rajta van minden valamirevaló képregényes öröklistán.

Thompson csak komplett egységeket ad ki a kezéből, a folytatásosok piacában nem érintett. Manapság Habibi című könyvén dolgozik, valahol az Ezeregyéjszaka határvidékén.

(Image excerpts: Blankets © 2003 Craig Thompson / Top Shelf Productions )