2009. január 22., csütörtök

M mint Mattioli

Már említettem, mekkora szerepet játszott fanná válásomban a Pif.
A szerkesztők érdeme, hogy már gyerekként rácsodálkozhattam a képregény sokszínűségére, változatos lehetőségeire. Nyilván a lap sikerének is ez volt a titka: nem nézte gyerekolvasóit kis egyenhülyéknek, mindenki megtalálhatta benne a magáét. Minden kalandos-nyomozós sorozatra jutott háromféle vicces (elég, ha csak Gotlib jelenlétére utalok), és minden „realistára” ötféle stilizált. Ez a működésmód magyarázhatja – tekintve hogy fénykorában a Pif egymillió (!) körüli példányszámokat produkált –, hogy miért van ma Franciaországban minden komolyabb könyvesboltnak képregény-részlege, ahol a legkülönbözőbb rendű és rangú, fazonú és korú emberek böngészik nagy élvezettel a szebbnél szebb albumokat. Magyarán: miért van a képregénynek széleskörű respektje (és piaca). Bevallom, az említett bolti csoportkép számomra nemcsak a képregénykultúra lényegét foglalja össze, de a kultúráét is, úgy általában.

A Pif hajdani szerkesztőinek pluralista szemléletét dícséri egyik régi folytatásosuk, az M le magicien (M, a varázsló) közelmúltbeli gyűjteményes kiadása is. Amit ők sajátos gyereksorozatként bocsátottak útjára, az ma az egyik legfontosabb alternatív képregénykiadó, a L’Association portfóliójának dísze.

A sorozat 1968 decemberétől 1973 novemberéig futott. Huszonéves szerzője, Massimo Mattioli a ’68-as májusi események vonzásában került Rómából Párizsba, rövid londoni kanyart követően. A helyét kereső Massimót a megújulás jegyében kooptálta a Vaillant-ból épp akkortájt áramvonalasított Pif Gadget. Bizalmat és szabad kezet kapva, szerzőnk elindíthatta zen-humorú, bájos minimálgrafikájú sorozatát, melynek állandó szereplői egy pöttöm varázsló (teljes polgári neve: M), egy kaméleon, egy virág, két rosszcsont marslakó és néhány hangya voltak. De mindenekelőtt a fantázia. A minimális alapkészletből végtelen változatosságot elővezető sorozat bevallottan George Herriman Krazy Kat-jének hatását viseli magán. Az egyezményes műfaji szabályok kaján felborogatásával pedig Tex Avery rajzfilmjeinek anarchikus humorát idézi. (Mattioli később is kamatoztatta Avery örökségét, legfőképp az elhíresült, korhatáros Squeak the Mouse-ban.)

A gyerekek eleinte nem értették. Nem tudtak mit kezdeni a rövid sztripekben adagolt ovis-szürrealizmussal. Idővel azonban, némi formátumváltás után (egy oldal – egy sztori) jelentős népszerűségre tett szert, aminek csak az vetett véget, hogy 1973-ban Mattioli visszaköltözött Rómába. Ahol előbb befuttatta Pinky-t, a világ leggyorsabb és legrózsaszínűbb nyulát az Il Giornale oldalain (még ma is fut, ha meg nem állt), majd a Cannibale és Frigidaire című punkmagazinok olvasóit boldogította. Egyebek mellett (Joe Galaxy, Superwest) a már említett Squeak the Mouse-szal, a Tom és Jerry darabolós horrorba és kemény pornóba oltott változatával.

A Magicien gyűjteményes kiadása évekig tartó restaurációs munka eredménye. Mivel az eredeti rajzok és a nyomdai filmek elvesztek, a kiadó csak a Pif őskori technikával nyomott oldalaira hagyatkozhatott. Az eredmény minden képzeletet felülmúl: gyönyörűen belőtt színek, tűpontos lehatárolások, a világ legelegánsabb, legimádnivalóbb gyerekkönyve. Ellenpontja mindannak a nyíltszíni liliomtiprásnak, amit az ember hazai könyvesboltokban járva legszívesebben vastag sugárban lehányna. (Igen, Füzesi Zsuzsa és cukrozott gennyben utazó társai – rátok gondolok.) Másrészt olyan játékos enciklopédiája a képregény kifejezési lehetőségeinek, amit a műfaj minden értő, gyereklelkű barátjának ismernie kell. (Alapfokú franciatudás ajánlott.)

(Image excerpts: M le magicien © Massimo Mattioli / L'Association, 2003)