2008. október 21., kedd

Instant megváltás: McSweeney's 13

Mondhatnám, ezzel kezdődött. De nem lenne teljesen igaz – a beetetésem évtizedekkel korábban megtörtént. Hasonlóan a szovjet blokk sok más gyerekéhez (=ideológiai diétán tartott kis páriájához), én is boldog önkívületben faltam a Pif Gadget néha elém kerülő számait, a franciatudás (és a gadget) hiányától csak kissé zavartatva. Meg kell hagyni, Rahan és hősies társai semmiféle mélyebb hatást nem gyakoroltak rám talán mert kelet-európai állomáshelyemen hőskultuszból többet is kaptam a kelleténél. Lenyűgözött viszont az Arthur le fantome, a Les Rigolus, a Corinne et Jeannot és az M le magicien. Ezek egy komplett párhuzamos valóságba szállítottak, ahol minden a fantázia és a humor létjogosultságáról szólt. Furcsálltam volna, ha akkor valaki közli velem, hogy a Pif a Francia Kommunista Párt érdekeltsége.

És persze, ott volt még a megkerülhetetlen Füles – amihez mellesleg szintén csak alkalmilag jutottam hozzá és benne, Vértes és Kassowitz grafikus urak mellett, a páratlan Zórád Ernő, akinek a munkásságát a mai napig nem győzöm eléggé csodálni. És hiányolni a könyvesboltokból.

De aztán ennyi. Nem mintha ez kevés lenne a boldogsághoz. De minthogy nem volt mivel folytatni, a képregénnyel való kapcsolatomnak ezt az őskorát nem követték újabb korszakok. Egész a közelmúltig úgy tűnt, a műfaj számomra már csak egyfajta nosztalgiát fog jelenteni. Próbálkoztam ezzel-azzal, amivel lehetett, de a régi "delejnek" szikráját sem találtam. Pár mellényúlás után kezdtem azt hinni, illúziót kergetek, nincs élet a Kretén-en túl. A McSweeney's Quarterly Concern #13 pont jókor jött, hogy helyretegye a dolgokat.

Külföldről visszatérő barát hozta, ütősebb ajándékot nemigen kaptam még: maga a régi varázslat, sértetlenül, egy élemedett cinikusra igazítva. Ellentmondásnak hangzik és az is. Mert egyrészt elég rápillantani a borítóra, hogy az ember szívét elementáris öröm járja át. Másrészt az egész 260 oldalas antológiát (ami egyébként a negyedévente megjelenő, mindig más formát öltő McSweeney's folyóirat tematikus száma) a Jimmy Corrigan-nel elhíresült Chris Ware rakta össze, szerkesztői és tervezői minőségben. Márpedig őt pozitív érzelmek erőltetésével nem szokta vádolni senki. És mégis...

Ha említett borítót levesszük és kiteregetjük, két sűrűn megpakolt, aranycirádás újságoldalt kapunk, egy sosemvolt napilap utópisztikus comicstrip-mellékletét. Amiből, hosszas bogarászás során, mindent megtudhatunk a világegyetem dolgairól, különös tekintettel a "kartunista" örök mártíromságára. A McSweeney's 13 tulajdonképpen ez az "újság", a könyv csak ráadás – mindkettő esztétikai csúcsteljesítmény. Ráadás a ráadásra két mini-comicbook, ami egy titkos rekeszből pottyan ki.

Hadd ne soroljam Ware izgalmas dizájneri húzásait. Az eddigiekből is kiderülhetett: egy könyvfetisiszta testet öltött erotikus álmáról van szó. (További vizuális rásegítés itt.) Most inkább a tartalomról pár szót.

Nagyjából mindenki itt van az amerikai független comics házatájáról, és nem csak onnan. Időrend helyett szubjektív svédasztal-logika szerint követi egymást az underground-atyaúristen Robert Crumb és a képregény-ősapa Rodolphe Töpffer, a politikai vénájú Art Spiegelman és a világ tűzfészkeibe személyesen ellátogató Joe Sacco, a kényszeres maszturbáló világnyomoronca Joe Matt és barátja, a konzumkultúra előtti időkbe révedő Seth, az ontológiai horrort Disney-köntösben művelő Jim Woodring, a kertvárosok népét röntgenező Daniel Clowes, a karikaturisztikus hagyományt aljas poénokkal züllesztő Kaz, a nagyvárosi lét trivialitásaiból lírai möbiusokat elővezető Ben Katchor, a Latin-Amerikát és Kaliforniát egymás közt felosztó Hernandez-testvérek, a mutáns tinédzsereket kozmikus sötétbe taszító Charles Burns – és még sorolhatnám. A változó hosszúságú szemelvények közt témába vágó írások is helyet kaptak, így olvashatunk például a legendás Charles Schultz (Peanuts) utánozhatatlan vonalairól, a comic-stripek előnyös élettani hatásáról, egy háromoldalas esszében pedig John Updike (!) vall ifjúkori firkamániájáról és saját, rövidre szabott karikaturista-pályafutásáról.

2008. október 9., csütörtök

BANG!

Pár évvel ezelőtt, már nem igazán tinédzserként, beleszerettem a képregénybe.
Ez, értelmezéstől függően, jelentheti annak bevallását, hogy infantilis agyberendezésű felnőtt vagyok, vagy annak diszkrét állítását, hogy a képregényolvasás nem feltétlenül a rágózás kulturális megfelelője. Mondanom sem kell, én is ez utóbbi olvasatot tartanám kívánatosnak. Következésképp a Fele se Firka is valami hasonlót szeretne közvetíteni az olvasó felé – képregénynek és határterületeinek (cartoon, grafika, film, tipográfia, sőt: zene) olyan megnyilvánulásait érintve, amelyek oszlathatják a lekicsinylő, földhözragadt előfeltevéseket. Legyenek azok akár "táboron" belüliek.

Mert élénkül-élénkülget ugyan a hazai színtér, és egyre többen fújják a "vegyétek-már-komolyan" mantrát, csak közben az uralkodó észjárás – így látom én hervasztóan konvencionális, a párbeszéd a legelcsépeltebb zsánerek körül forog, egy fontos tartomány pedig szinte teljesen kimarad a történetből. Bennfenteskedő közegben is. (Mert sajnos ez is jellemző, hadd ne mondjak példát). Hellyel-közzel pont az sikkad el, ami miatt a képregény többnek tekinthető vásári szórakoztatásnál, eldobható tömegcikknél.

Nem igazán könnyű az említett tartományt behatárolni, mert – szemben a szuperhősös és egyéb kommersszel – épp a címkéktől / kliséktől való irtózás a lényege. Azokra a formailag és tartalmilag újat, izgalmasat, személyeset nyújtó munkákra gondolok, amelyek az utóbbi években a képregényt világszerte bevitték a hagyományos könyvesboltokba – impozáns "graphic roman"-ek és elképesztő indie antológiák formájában (pl. Blankets, Kramer's Ergot). Világszerte, de persze nem nálunk.

Ezt a látványosan fősodor-ellenes jelenséget, amely messze elkerül mindent, ami a Marvel és DC szerelőüzemekkel kapcsolatos, talán "új underground comics"- nak lehetne nevezni. Már amennyiben leszámítjuk azt az apróságot, hogy a dolog ezúttal nem "föld alatt" fut, sőt – esetenként százezres példányszámokkal – mainstream-ebb már
nem is nagyon lehetne.
A dolog lényegéhez tartozik, hogy ez a személyességre kihegyezett újhullám újfajta érdeklődést generált a comic strip hőskora iránt is. A húszas-harmincas évek napilap-klasszikusai, hasonlóan a legújabb szerzői munkákhoz, a ma uralkodó kommersz alapképlet (erőszak + szexuális rögeszmék + sematikus formavilág) üdítő ellenszereként hatnak. Így olyan sorozatok, mint a Krazy Kat vagy a Gasoline Alley parádés kritikai összkiadások formájában térhettek vissza a köztudatba. Jegyzetekkel, háttértanulmányokkal ellátva,
szavatoltan hiteles, gondozott képanyaggal – ahogy az a fontos dolgoknak kijár.

Tipikus, hogy miközben más tájakon ez történik, nálunk a csihipuhi-bóvlik és bárgyú tucatmangák dömpingjét, no meg a halottaiban átplasztikázott Korcsmáros Pált kellene a comics új aranykoraként megélni. Mindez azt juttatja eszembe, ahogy a kilencvenes évek igencsak sokrétű techno-zenei kultúrája leszűrődött minálunk: a honi fejekben máig az él, hogy az elektronikus zene az egy bumszta-bumsztát toló DJ. Valahogy így állunk a képregénnyel is – és ha meggondolom, még annyi minden mással...

Persze, örülök, hogy azért a Maus és a Persepolis megjelenésére sor kerülhetett. Bár gyanítható, hogy mindkettő külső körülménynek tudható be, nem a műfaj tényleges pozícióinak (egyiknél a holokauszt-téma kitüntetett helyi jelentősége – hogy azt ne mondjam, pikantériája , másiknál az a tény, hogy az alapműből sikerfilm készült, amit nálunk is bemutattak). Bárhogy is nézzük, még messze nincs okunk eufóriára. Mert vajon hány magyar képregényrajongónak mond valamit Craig Thompson, Chris Ware vagy David B. neve? És mennyi esélyünk van arra, hogy ezekkel a nevekkel hazai kiadások címlapján találkozzunk a közeljövőben?
Nem sok.

De ha szó esik róluk, még az is megeshet, hogy itt-ott igények támadnak – és ezzel talán már növeltük az esélyeket egy picit.